Mi lakik a lelkünkben ?

     (avagy mi minden fér el ott, ahol néha még rend sincs)

Tudod, a lelkünk nem üres tér.
Nem olyan, mint egy szépen kiporszívózott vendégszoba, ahová csak ünnepnapokon nézünk be. Sokkal inkább olyan, mint egy régi, jól lakott ház: van benne kacagás, sírás, félbehagyott mondatok, elfelejtett álmok – és bizony néha egy kis rendetlenség is.

Laknak ott emlékek, érzések, meg nem élt vágyak…
és igen, ott él az erőnk is, csak néha jól elbújik. Olyan ügyesen, hogy mi magunk sem találjuk meg elsőre.

Régi történetek lenyomatai

(amikről azt hisszük, már régen elmúltak)

A lelkünkben ott lapulnak a gyerekkori tapasztalatok is.
Hogyan szerettek minket.
Mikor éreztük magunkat biztonságban.
És mikor nem igazán.

Ezek nem múlt időben léteznek. Inkább olyanok, mint a nagymama régi receptjei: akkor is hatnak, ha nem vesszük elő őket minden nap.

Egy sóhaj egy nehéz pillanatban.
Egy furcsa szorítás a mellkasban.
Egy bűntudat, amihez látszólag semmi okunk.

Ilyenkor a lélek csak kicsit megkocogtatja a vállunkat:
„Emlékszel rám?”

Elfojtott érzések – csendben, de nagyon is jelen

Sokunkat úgy neveltek, hogy
– „ne sírj”,
– „ne haragudj”,
– „légy erős”.

Csakhogy az érzések nem olyanok, mint a zoknik, amiket el lehet dugni a szekrény mélyére.
Ha nem figyelünk rájuk, ott maradnak a lélekben, és előbb-utóbb kopogtatnak. Néha fáradtság formájában. Néha fájdalomban. Néha csak egy mély, megmagyarázhatatlan kimerültségben.

A lélek nem büntet.
Ő csak szól.
Kissé kitartóan.

A belső gyermek

(aki még mindig ott játszik bennünk)

Mindannyiunkban él egy belső gyermek.
Ő az, aki játszana, nevetne, ölelkezne.
Aki szeretné hallani: „Elég vagy. Így, ahogy vagy.”

Ha nem figyelünk rá, megsértődik és elbújik.
Ha viszont megszólítjuk, előbújik – és olyan gyógyító ereje van, hogy még a nagymama is csak bólogatna hozzá bölcsen.

Erőforrások, amiket néha elfelejtünk

(pedig mindig velünk vannak)

A lelkünk nemcsak terheket hordoz.
Lakik benne:

• a megküzdési képességünk
• a szeretetre való nyitottság
• az intuíció
• és az a bizonyos „ma is túléljük” erő

Sokszor nem új megoldások kellenek.
Csak emlékezni arra, hogy mindez már ott van bennünk.

Mit tehetünk a lelkünkért?

Nem kell nagy dolgokra gondolni.

A lélek nem tökéletességet vár.
Csak figyelmet.
Meg egy kis gyengédséget.

• Adhatunk neki pár perc csendet.
• Megengedhetjük magunknak az érzéseinket – ítélkezés nélkül.
• Összeköthetjük a testet és a lelket: egy mély lélegzettel, egy sétával, egy jó falattal.
• És igen, kérhetünk segítséget is. Az erős emberek is megtehetik.

Még egy gondolat...

Ha néha megkérdezed magadtól:
„Na, mi lakik most a lelkemben?”,
akkor már jó úton jársz.

A válasz lehet fájdalmas.
Lehet megnyugtató.
De mindig őszinte.

És hidd el: az őszinteség az egyik legjobb gyógyír.
Ezt már sok lélek megtanulta – generációkon át.