A hihetőről és a hihetetlenről

Mindig nagyon szerettem Popper Péter írásait és előadásait.
Imádom a stílusát, azt a közvetlen, közérthető előadás- és írásmódot, amit tőle kaptam, és amivel engem is megfertőzött. Aki olvasta már bármelyik írásomat, reményeim szerint megtapasztalhatta ennek a hatását.

Nagyra tartottam – és tartom ma is – a szakmai tudását és az emberségét.
Igen, az emberségét, mert „az élet dolgait” pontosan ott, azon a helyen kezelte, ahová valók.

Mindig nyitott voltam az új dolgokra. Bár nem végeztem orvosi egyetemet, sokat tanultam az egészségről, a betegségek eredetéről és azok lehetséges megoldásairól. Ennek következménye, hogy igyekszem követni az új és új fejlesztéseket, amelyek a legkevésbé ártalmasak, és mégis hatékonyabbak az eddig ismerteknél – nekem, a családomnak, és persze az ügyfeleimnek is.

Ezért történik meg velem újra és újra, hogy az
„engem nem érdekel, mert ezt és ezt teszem / fogyasztom”
elutasításba szaladok bele.

De sebaj.
A fakerék is kimegy majd egyszer a divatból.

Popper Péternél maradva, erről a hozzáállásról jutott eszembe egy régi, nyolcvanas évekbeli előadása, amelyről másik nagy kedvencem – én csak „vitamindokiként” emlegetem – Lenkei Gábor is megemlékezett.

Az előadás a Debreceni Orvostudományi Egyetem nagyelőadójában hangzott el.
Lenkei így emlékezett rá:

„Olyan hamuban sült pogácsát csomagolt nekem útravalóul,
amely azóta sem fogyott ki a tarisznyámból.
Ha másért nem tartanám sokra a ‘nagy öreget’,
már csak ezért is örökké hálás lennék neki.”

Pedig ő „csak” történeteket mesélt.

A megszokotthoz való ragaszkodás kapcsán jutott eszembe ez az eset:

"Egyszer volt, hol nem volt, volt Popper Péternek egy sebész professzor barátja.
Ez a komoly, elismert szakember egyszer bejelentkezett hozzá, mert úgy érezte, lelki támaszra szorul.

– Csak hallgass meg, Péter. Borzasztó, ami történt.

És a sebész professzor nekifogott, hogy elmesélje, mi nyomja a lelkét…

És a sebész professzor nekifogott, hogy elmesélje, mi nyomja a lelkét: 

– Tudod, Péter, olyat láttam, amit nem lett volna szabad.

Dolgozik nálam egy fiatal vietnámi orvos.
Nagyon ígéretes sebésznövendék.
Ügyes kezű, megbízható.

Ha nem lenne ilyen, meg sem hallottam volna a halkan elejtett megjegyzését,
amikor egy vakbélgyanús fiatalasszony hasát tapogattam.

Hangosan morfondíroztam:

– Operáljuk-e, vagy sem?

Nem tűnt egyértelműnek a dolog.

Ekkor ez a kis doki odasúgja:

– Másképpen is meg tudnám oldani.

Nem csak műtéttel.

Nocsak!
Mi kel itt ki a tojásból?

Másképpen?
Milyen másképpen?
Mi lenne az?

– Akupunktúra – mondja halkan.

Ha nem ő mondja,
egyik fülemen be, a másikon ki.

Nem tűnt azonnal operálandónak az eset,
gondoltam, megnézem, miről beszél ez a kis vietnámi.

– Jól van, fiam. Mutasd, mit tudsz.

Erre elszalad,
és valahonnan az öltözőszekrénye aljából
előkotró egy teljes akupunktúrás tűkészletet.

Ilyen tű, olyan tű.
Mindenféle forma, méret,
többféle fémből.

– Na nézzük, mit tudsz!

Kapsz egy órát a „varázslásra”.
Annyi belefér.

A fiatalasszony jobban van.

Már kevésbé tűnik sürgősnek az eset.

Kapsz még kettőt.

Még kevésbé.

Még hatot.

Reggelre panaszmentes a beteg.

Tapogatom.
Semmi.

Ez nem lehet.

A kis vietnámi pedig szerényen csak ennyit mond:

– Hát erre gondoltam. Meg lehet oldani így is.

– Érted, Péter? Ez borzasztó! Akkor én most mit kezdjek a fene nagy tudományommal?

Azután csak csend volt. Néma csend.
Popper nem mondott semmit, de nem is volt rá szükség.

Pár perc telt el hallgatással, majd…

Megvan! 

Tudtam, hogy el kell jönnöm hozzád, és beszélnem kell erről.

 Megvan! Megvan a megoldás! 

Mindenki ezzel jár a legjobban. 

Döntöttem: Nem láttam semmit!”

Ez az a pont, ami előtt értetlenül állok, és csak nézek.

Lehet egy másik világ, amelyről akarhatunk nem tudni?
Amellyel kapcsolatban úgy „kell” döntenünk, hogy
„nem láttam semmit”,
„az nincs is”,
nem veszek róla tudomást –
csak azért, mert felborítaná a megszokottat, a biztonságosat?

NEM! 

Én mindenről tudni akarok! Azóta is próbálok eszerint élni. Hálás vagyok a tanításért.